Ha február, akkor hideg, hó, korcsolya, szánkó, ugye?

Valószínűleg így teltek a telek a régi időkben is, például Csíkszentmihály mellett, a 17. században, az egykori Cibrefalván. A tatárjárás pusztította falurészen a 80-as évek régészeti ásatásai során került elő ez a lelet – egy ló orsócsontjából (radius) készített tárgy –, amelyet a fényesre kopott felülete miatt sokáig korcsolyának gondoltunk. Egy kötelet, bőrszíjat a két lyukon és a csont belsején keresztülbújtatva a cipőhöz illeszthető lehetett volna.

A legutóbbi (régészeti és archaeozoológiai) kutatásaink azonban arra engednek következtetni, hogy ez a tárgy a lábra kötözött csúszóeszköz helyett sokkal inkább szántalpként funkcionálhatott valamikor (ezt egyébként ugyancsak korcsolyának nevezték a régiek), ez esetben pedig a lyukak a – jó eséllyel fából készült – szán csapjainak illesztésére szolgáltak.

Mi sem alkalmasabb télen például a kivágott tüzifa leszállítására a hegyről! Vagy akár a nehéz vizeshordók, gabonászsákok hordozására! Esetleg az elejtett vad hazaszállításra az erdő mélyéről!

A februári hónap tárgya tehát – a lócsontból készült szántalp – nem csupán egy technikai eszköz, hanem a téli túlélés kulcsa volt. Segítségével az ember a tél hátrányait (a hideget és a havat) a saját előnyére fordította, és akár olyan munkákat is elvégezhetett, amikre nyáron nem lett volna ereje vagy lehetősége.