Az augusztusi hónap tárgyaként A félhold árnyéka– Erdély és az Oszmán Birodalom című kiállításra hangolódva a Mikó-vár régészeti kutatásai során felszínre került kagyló dísszel ellátott oszmán típusú cseréppipa-töredékeket mutatunk be. A cseréppipa a dohányzás kelléke volt, de ez nem a teljes eszközt jelentette: A cserépből készült fejhez tartozott egy fából készült szár is („çubuk” - kiejtése: csubuk -). A magyarok a dohány („duhán”) elnevezését és a pipázás kultúráját alapvetően a törököktől vették át. Erdélyben és a hódoltsági területeken a régészeti ásatások rengeteg 17 -18. századi török típusú cseréppipát hoztak felszínre. A pipázás II. Rákóczi György fejedelemsége (1648–1657), illetve a törökök elleni súlyos harcok idején vált tömegessé. A szokás fő terjesztői az erdélyi és kuruc katonák voltak, akiknek a harctéren nem tiltották a füstölést. Az akkori nyelvezetben a tevékenységet nem dohányzásnak, hanem „füstivásnak” nevezték. A növény magyar leírását hollandiai tapasztalatai alapján Szepsi Csombor Márton református lelkész (akinek az első magyar nyelvű útleírást is köszönhetjük) közölte, és jó szívvel ajánlotta is az olvasónak, mert véleménye szerint a szer jó éhség ellen és a költséges lerészegedés helyett olcsóbb mámort nyújt:

„Az Tabac Hispániai szó, deakul hÿak herba Nicotiana annak az embernek nevéröl az ki elöször hasznát ez fűnek találta. Hozzák az vy (új) világból kinek ily ususa (haszna) vagyon. 1. Ha valaki tengeri útra avagy pusztára indul hol kenyér nem találtatik, magához veszen egy darabot, meg gyuitya (gyújtja), füstit fel szÿa (szívja) étel ital nélkül nagy sok napokig ember meg nem éhezik, sem szomjúhozik, hane[m] azo[n] állapatba[n] mint mikor kedves vaczoráiárul kijött, minden dolghát cselekedheti. 2. Ha ember csak az részegség kedveiért akar malosat (mazsolaszőlőből készült bort), bort avagy egyéb italt innyi, bár arra ne kölczön (költsön), vegyen csak - vagy hat pénz ára - Tabacot, éllyen vele csak egy fertály óráigh, reá felelek bizony úgy megrészegedik, hogy ha szintén négy vagy öt forintot az malosára költöt volna is inkább, meg nem részegedhetett volna.”

Az erdélyi udvar szoros kapcsolatban állt az Oszmán Birodalommal, ahonnan nemcsak magát a dohányt, hanem a fogyasztás kultúráját is átvették. A fejedelmi udvarban a tárgyalások és a diplomáciai audenciák elmaradhatatlan kelléke lett a pipa és a kávé. A török követek megvendégelése elképzelhetetlen volt jó minőségű dohány felajánlása nélkül. A fejedelmek gyakran kaptak, és maguk is küldtek ajándékba díszes, drágakövekkel kirakott török pipákat, hosszú szárakat (csibukokat) és finom dohányt a külföldi diplomatáknak és a hazai főuraknak. Az egyes fejedelmek eltérően viszonyultak a szokáshoz, a szenvedélytől a kényszerű betiltásig:

- Bethlen Gábor és I. Rákóczi György időszakában még inkább kuriózum és gyógyszer volt. Az udvari patikákban fejfájásra, fogfájásra vagy sebkezelésre írták fel a dohányt, magát a pipázást pedig az udvarban még gyanakvással figyelték.

- II. Rákóczi György fejedelemsége alatt (1648–1657) honosodott meg széles körben a divat. A fejedelem maga is rendszeresen élt a dohányzással, és udvartartásának tagjai – a nemes ifjak és a testőrség – gyorsan lemásolták a szokást. Az udvari számadáskönyvekben ekkor már rendszeresen feltűnnek a dohányvásárlási tételek.

- I. Apafi Mihály volt a legnevezetesebb fejedelmi pipás, akinek az udvarában a füstölés mindennapos programmá vált. Apafi híres volt arról, hogy órákon át ült a tanácsuraival pipázva és sörözve vagy borozva. Külön udvari szolgák ügyeltek a fejedelmi pipák tisztítására és tömésére. 1663-as hirtelen nikotinmérgezése (amikor is a túlzott dohányzástól eszméletét vesztette) után átmenetileg betiltotta a szert, de a függőség győzött, és később maga is visszatért a pipához.

Kezdetben a dohányzás drága mulatságnak számított, így a gazdag főurak és nemesek kiváltsága volt. A dohányt az udvari számadásokban leggyakrabban magyar forintban és dénárban, a beszerzett mennyiséget pedig fontban (1 korabeli font kb. 0,56 kg) vagy unciában adták meg. A 17. század közepén egy font jó minőségű török dohány ára 2 és 6 forint között mozgott. Összehasonlításként: ebben az időben egy hízott sertés ára 2-3 forint volt. Egy font dohány megvásárlása így egy átlagos ember több heti vagy akár havi keresetébe került. A számadások élesen különválasztották a dohány minőségét. A legdrágább tétel mindig a közvetlenül Konstantinápolyból vagy a Hódoltságból származó, finomra vágott illatos török dohány volt. Amikor a század végén megjelent az olcsóbb, helyben termesztett vagy gyengébb minőségű dohány, azt jóval alacsonyabb áron könyvelték el.

Az udvari könyvelők a dohányt és a hozzá kapcsolódó eszközöket különböző jogcímeken vezették be a számadáskönyvekbe:

• a leggyakoribb tételek a török vagy tatár követségek érkezéséhez kapcsolódtak. A számadások szerint a fejedelmi udvar tételesen vásárolt dohányt és drága pipákat, hogy azokat „a török uraknak” reprezentációs ajándékként adják át, vagy a tárgyalások alatt elfüstöljék.
• a 17. század első felében a dohány vásárlását gyakran az udvari orvos vagy patikárius számlái között találjuk meg. Mivel fejfájásra, sebek fertőtlenítésére és asztmára is felírták, nem élvezeti cikként, hanem gyógyszerként (spirituális és testi orvosságként) vették meg, szintén magas unciánkénti áron.
• Apafi Mihály korára (1661–1690) a számadásokban már állandósultak a fejedelmi udvartartás belső fogyasztására szánt tételek. Rendszeresen feltűnnek az olyan bejegyzések, mint: „Őnagysága számára dohányra és pipákra adatott...” vagy a pipák javíttatására, tisztítására kifizetett összegek.

Az általunk bemutatott fehér pipatöredékek felületét simítással gyengén fényezték. A rövid, ívelt nyak hengeres, melyet széles és domború nyakgyűrűvel díszítenek. A kiöblösödő, gömb alakú fej két oldalát kagylódísszel láttak el.

A Hatvany Lajos Múzeum gyűjteményében található pipaöntő forma alapján elmondhatjuk, hogy a pipákat a következő módon készítették: A rúddá formált agyagot a pipa alakjához igazítva L-alakban kissé meghajlították, és így helyezték bele az öntőformába. A forma két részét súly alatt összepréselték, és az oldalán található két lyukon keresztül kivájták, hogy a pipa üregessé váljon. A formából kivéve és egy edénybe helyezve pedig kemencében kiégették.